Valamikor régebben olvastam valamit, ami rávilágított a fogyókúrával kapcsolatos kudarcok egyik okára. Természetesen nem fiziológiai okokról van most szó (amiről korábban már írtam, de hamarosan újabb részletekkel jövök majd), hanem a pszichikai okokról. Sokkal nehezebb kérdés, ezért kezelni is nehezebb.

Bár ezt a gondolatmenetemet már korábban máshol is közzétettem, engedd meg, hogy megosszam veled is a következő történetet, ami rávilágít arra, hogy miért vannak kudarcra ítélve az optimisták a fogyókúrákban. Elég kemény kijelentés, nem igaz? Ezt érzem én is, de tudom, hogy ha most megérted, hogy miért, akkor garantált, hogy amikor tényleg eldöntöd, hogy lépsz valamit, és végre tartósan le akarsz fogyni, illetve tartós alakformáláson szeretnél átmenni, garantált lesz a siker! (Az alapsztori egyébként Jim Collins Jóból kiváló című könyvéből van, amit csak ajánlani tudok mindenkinek!)

Nézzük, hogy mi van e mögött a meglehetősen kemény kijelentés mögött.

A vietnámi hadifogolytáborok és a fogyókúrás kudarcok közötti rejtett kapcsolat

Volt egy Jim Stockdale nevezetű amerikai admirális, aki a hírhedt vietnámi „Hanoi Hilton”-ban 8 éven át volt hadifogoly. A nyolc év alatt számtalanszor megkínozták, és soha nem tudhatta, hogy mikor fogják lelőni vagy hazajut-e valaha egyáltalán a családjához.

Annak ellenére, hogy a hadifoglyokat minden joguktól szinte megfosztották, felvállalta a „parancsnokságot” és mindent megtett, hogy a lehető legtöbb fogolytársa élje túl a Hoa Lo börtönt. Kódolt levelekben titkos adatokat juttatott el a feleségéhez, amiről jól tudta, hogy ha elkapják, akkor minimum kínzás lesz a vége, de akár az életébe is kerülhet.

Szabályokat alakított ki, hogy a kínzásokat jobban viseljék a társai (például megadta, hogy X idő kínzás után milyen dolgokat mondhatnak el, így mindenki tudta, hogy azt ki kell húzni, mielőtt beszélni kezdene). Megjegyezném, hogy kiskoromban, amikor „ki tud tovább a víz alatt maradni egy levegővel” verseny volt, nekem az volt a taktikám, amivel általában nyertem, hogy 40-ig elszámoltam, szóval az ilyen szabály jól tud működni.

Kopogós Morse-jellegű kommunikációt alakított ki, hogy csökkentse a rabok elszigeteltség érzését. Sőt, miközben lelket kellett öntenie a hadifoglyokba, meg kellett küzdeni azzal is, hogy a Vietnámi politika propaganda célokra használja fel őket. Ezért volt olyan, hogy szándékosan felvágta a skalpját, hogy ne lehessen azt mondani, hogy milyen jól tartják a hadifoglyokat. Amikor kalapot akartak ráadni, akkor pedig a felismerhetetlenségig összeverte a saját arcát egy széklábbal.

Gondolj bele, nyolc évig ilyen körülmények között élni. Stockdale túlélte a hadifogoly éveket, számos társát mentette meg, és a legnagyobb fokú kitüntetésekben részesítették. Később a Stanfordon filozófiával foglalkozott. Vagyis happy end a sztori vége. Mégis, amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy mégis honnan volt ennyi kitartása és ereje, a következőt mondta:

– Soha nem veszítettem el a hitemet, hogy nem csak egyszerűen kijutok onnan, de az egész végén enyém lesz a győzelem is és a fogolyként eltöltött évek meghatározzák majd az életemet is. Utólag sem cserélném ezt semmire.

Na most, ha azt hiszed, hogy azért írtam ezt a sztorit, hogy hinni kell és minden oké lesz (ahogy azt a legtöbben szajkózzák), akkor tévedsz. Bár alapvetően fontos, hogy higgy a céljaidban, nem ez a történet igazi tanulsága! Feltettek ez után ugyanis egy másik kérdést is, ami szinte adja magát:

– Kik voltak azok, akiknek nem sikerült? Akik nem jutottak ki?

– Egyértelmű: az optimisták! Ők mondogatták, hogy Karácsonyra kint leszünk. Aztán jött a Karácsony, és el is múlt. Aztán azt mondták, Húsvétra kint leszünk. Aztán jött a húsvét és úgy ahogy jött, el is múlt. Így hitegették magukat optimistán, míg végül egyszerűen lelkileg össze-törtek, feladták a harcot és meghaltak.

Mi a tanulság?

A tanulság, hogy soha nem szabad hagyni, hogy a szükséges hit, hogy minden nehézség ellenére nekünk sikerülni fog majd, a kőkemény valósággal történő szembenézés akadálya legyen. Ezek a Stockdale-i értelemben vett optimisták. Ők azok, akiknek sosem fog sikerülni, mert alaptalanok az elképzelései. Ők azok, akik úgy állnak neki a fogyásnak, hogy na, akkor most két héten belül lefogyok. Elkezdenek valami „csodafogyókúrát”, aztán a két hét nagyon gyorsan elmúlik, és nincs eredmény. Vagy az eredmény iszonyatosan komoly erőfeszítésbe került, és nem lehet bírni. Aztán feladják és ezzel az önértékelésük is csökken, így a következő fogyókúrának már sokkal rosszabb helyzetből, alacsonyabb önértékeléssel és nagyobb kudarcérzéssel állnak neki, ami így még kevesebb sikerrel kecsegtet.

Fogadjuk el, minden, amit megéri birtokolni, azért megéri keményen dolgozni is, sőt, kell is. Persze, van néhány fehér holló, akiknek „szuper-igazságtalan” genetikájuk van, vagy akik megnyerik a lottó ötöst. De általában akinek jó alakja van, vagy aki jól keres, az meg is dolgozik érte. Aki optimális súlyban van, az megfelelően étkezik, mozog, azaz megdolgozik érte. Aki jól keres, az valamikor az élete folyamán megdolgozott azért, hogy idáig jusson (természetesen itt felejtsük el a korrupcióval szerzett pénzeket, azért mégsem ez az általános a világ minden táján, és a pénzen kívül az eredménye sem ugyanaz).

Minden, amit az ember a maga erejéből ért el, annak sokkal nagyobb az értéke, és sokkal pozitívabb hatással van az ember önértékelésére. Ezért minden saját erődből elért eredmény sokszorosan növeli az önbizalmadat, a saját értékedbe vetett hitedet, ami pedig visszaköszön az életed minden területén a magabiztosabb kiállásodban, korra és nemre való tekintet nélkül!

 

Szép napot,
Szűcs Ildikó
EdzésMester

 

Ez a cikk szerzői jogvédelem alatt áll! Másolása, módosítása, egyéb fórumokon való – részben, vagy egészben történő – közzététele nem engedélyezett! Ha szeretnéd megosztani másokkal, ezen oldal linkje közzétehető.